Viszonylag későn kezdtem el fotózni, és a fényképezés iránti érdeklődésem sokáig mérsékelt maradt. Fényképeztük gyerekeinket, amikor kicsik voltak, és esténként a fürdőszobában magunk hívtuk elő a képeket. Ez egy kicsit vegyészkedés volt, ezért szerettem. Fényképeztünk – főleg egymást – utazásaink során, de ez főként dokumentációs célból tettük, a visszaemlékezést segítendő. Bölcsen tettük, ez a segítség egyre jobban elkél.
Az utóbbi években kezdtem fotózni "öncélúan", a képek kedvéért. Először a mobilommal, amelynek képességei sokszorosan meghaladták az én technikai és "művészi" igényeimet. Ambícióimat persze nem fogtam vissza, és hamarosan ki is próbáltam magam egy fotópályázaton. Budai Polgár fotópályázat, 2015 >>
Számomra a legfőbb tanulság az volt, hogy a fényképeken nem olyan ötleteket, tartalmakat kell ábrázolni, amelyek akár szóban is elmesélhetők. Addig, ahogy némi malíciával mondtam, legszívesebben szóvicceket fényképeztem. Jó időbe tellett, amíg megtanultam megtalálni, meglátni az igazi vizuális tartalmakat, és azt, hogy innen még fényévnyi a távolság attól, hogy a képeken ugyanezt másokkal is sikerüljön megláttatnom.
Bár tisztában voltam vele, hogy a korlátok elsősorban saját magamban vannak, úgy gondoltam, hogy jobb eszközök valamennyire kompenzálhatják a belső hiányosságokat. Így tettem szert először egy Sony WX350, majd egy Panasonic TZ100 fényképezőgépre. Innentől minden fogyatékosságért csak magamat hibáztathatom – hát kellett ez nekem?
Legújabban a Dogwood Photography észak-karolinai fotós honlap által már negyedik éve meghirdetett "fotós kihíváson" (52 Week Photography Challenge) buzgólkodom: minden héten küldök be a meghirdetett témában egy képet. Hivatalos értékelés, eredményhirdetés nincs, a csoport tagjai (több mint tízezren vagyunk!) egymás képeire reagálhatnak. Most, az első negyedév végén úgy érzem, hogy – legalábbis itt belül, ahol senki se látja – rengeteget fejlődtem. Várom azt az időt, amikor ez mások számára is feltűnő lesz.